Idén úgy döntöttünk, hogy teszünk egy kis kitérőt, mielőtt Montenegróba megyünk. Az úticél: Plitvicei tavak, Makarska, Međugorje, Mostar, majd utána Ulcinj. Persze a nyár legmelegebb napján sikerült elindulnunk. Zágrábig szokás szerint a Barcs-Verőce-Durdevac-Bjelovar-Zágráb útvonalon. Hallottuk a rádióban, hogy 6 km a sor az autópályán, aztán már csak 4, majd 3,5, úgyhogy megkíséreltük a lehetetlent, hogy Lučko-nál ráálljunk a pályára, ha már csökkenő tendenciát mutat a dugó. Öreg hiba volt! Másfél órát vártunk a 42 fokban, az út mellett több, magyar rendszámú BMW-t láttunk gőzölni, füstölni. A fizetőkapuk előtt 4 km, utána 2 km volt a dugó, ahol lépésben sem lehetett haladni.

Nagy hiba a horvátoknál ez az autópálya rendszer. Simán átállhatnánk kamerás rendszerre, illetve online fizetésre is, ha nem akar mindenki ENC-t venni. Az elektronikus fizetésnek is csak akkor van jelentősége, ha az ember már eljut a fizetőkapukig. Láttam egy magyar cég hirdetését, amiben azt szajkózták, hogy “ingyen adják az ENC-t és nem kell várakozni a dugóban”, csak a megtett táv után kell fizetni forintban annyit, amennyi kunát költenénk a pályadíjra (bizonyára az árfolyamnyereség a biznisz nekik). Szóval lehet bárkinek ENC-je, de ha nem jut el a kapukig, akkor ugyanúgy forralhatja a hűtővizét, mint a többiek. A horvát autópálya amúgy is a világ egyik legdrágább útvonala, főleg az idei áremelés után.

Mi a megoldás? Sokat spórolhatunk, ha alternatív útvonalakat választunk. Átmenni Zágrábon és mellékutcákon becsatlakozni az 1-es főútra szintén Lučko-nál, vagy Buzin-nál letérni Sisak és Petrinja irányába. Ha a várakozást is belevesszük, akkor biztos, hogy nem tart tovább az út, mint az autópályán. Nem kell viselnünk a pályadíj horribilis költségeit és spórolunk az üzemanyagköltségen is a kedvezőbb fogyasztással. Hogy mennyivel jobb az utazás egy “kihalt” főúton, arról egy következő postban beszámolok.